Válasz a Népszavában megjelent cikkre

S z e l e c z k y   Z i t á r ó l  (I. rész)

Hálásan köszönjük, hogy a Szeleczky Zita Centenáriumi Év alkalmából, századik születés- napján a Magyar Nemzetben megjelent Ablonczy László úr kitűnő megemlékezése.

Még mindig megesik, hogy Művésznőt megtámadják azért, mert kötelességét teljesítette...  Ő 16 éve halott – már nem védekezhet. Az igazat, a valódit kell megismertetni a támadóival szem- ben, hogy szűnjék meg végre az ellene szóló piszkálódás, és a hamis vád...

Engedjék meg, hogy a Népszavában Sz. Sz. újságíró úr Művésznőről szóló írására reagáljak

 

Tisztelt Sz. Sz. Úr!

Először szíveskedjék megismerkedni a Legfelsőbb Bíróság fölmentő ítéletével, mely leszögezi, hogy a Budapesti Népbíróság  1946/47-es ítélete Művésznő magatartásával kapcsolatban törvény- sértő volt, ezért bűncselekmény hiányában felmentette őt a büntetés alól:

A legfőbb ügyész /Bfl. 22.422/1993/1. szám/ a Be. 284. §-a /1/ bekezdésének a/ pontján alapu- ló felülvizsgálati indítványt alaposnak tartotta, ezért a fellebbezési lehetőség hiánya folytán a meg- hozatala napján jogerőre emelkedett népbírósági ítéletnek a Be. 291. §-ának /1/ bekezdé- se alapján történő hatályon kívül helyezését és a terheltnek a Be. 291. §-a /3/ bekezdése alapján bűncselekmény hiányában való felmentését indítványozta.
*
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felülvizsgálati indítvány alapos.

A népbírósági ítéletben megállapított időszakban Magyarország a Szovjetunió ellen háborút folytatott, és a sikeres harcra buzdító versek elmondása, valamint a kívánsághangversenyeken való szereplés – amely a hadban álló ország lakosainak nemzeti érzése életben tartását célozta – a cselekmény elbírálása idején sem volt alkalmas bűncselekmény megállapítására és olyan jogi következetés levonására, hogy a színművésznő ezzel a cselekményével a nép- és demokrácia- ellenes hírverés szolgálatába szegődött. Tévesen járt el tehát a Budapesti Népbíróság, amikor Szeleczky Zita színművésznő vád tárgyává tett magatartását a 81/1946. /II . 5./ ME rendelet 17. §-ának 4. pontja szerint népellenes bűntettként értékelte és ezáltal a kiszabott fő- és mellék-büntetés alkalmazása is törvénysértő volt.”

Budapest, 1994. január 17.”

A Magyar Köztársaság polgáraként elfogadom a Legfelsőbb Bíróság ítéletét. Ajánlom mindezt azon honfitársaimnak figyelmébe is, akik még  - bár egyre kevesebben... – dudájukon légből kapott hamis dallamokat fújnak.

Továbbá ajánlom szíves figyelmükbe a Magyar örökség kitüntető cím laudációját, amit a Magyar Tudományos Akadémián Dr. Szigethy Gábor írt, és olvasott föl

„Fogyatkozik a számuk, de még nagyon sokan vannak, akik Szeleczky Zitát fél évszázados emigrá- ciója során látták, hallgatták, csodálták. Dél-Amerikában, Észak Amerikában, Ausztráliában, a világban mindenhol, ahol szétszóródva magyarok éltek és élnek, s akikhez a földrészekről földrészekre vándorló színésznő szólni akart, mert hitte, tudta és vallotta, hogy dolga van itt a földön: Jövök, mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára, ma pedig fájó, elérhetetlen álom...  A megszámlálhatatlanul sok pillanat, amelyben a színésznő boldoggá tette a hazájuktól távol, a szülőföldtől elszakadva élő magyarokat: magyar örökség.

De magyar örökség, élő örökség a kalandos életű színésznő sorsa, életútja, a jobbról-balról rázú- duló rágalomhadjárat is. 1941-ben nem vállalta, hogy néhány napos próbával eljátssza a Nemze- ti Színház németországi vendégjátékán Vörösmarty darabjában kedvelt és sikeres szerepe, Ledér helyett az alkatától idegennek érzett Tündét. A nácik lakájai azzal vádolták, hogy a fiatal színész- nő nem akar színpadra lépni az úgymond „baráti” Németországban: Szeleczky Zitának távoznia kellett a Nemzeti Színházból. 1945-ben (és később is) a kommunisták lakájai véres szájú anti- szemitizmussal vádolták és hiába állította 1947-ben a népbírósági tárgyaláson a kommunista Gobbi Hilda, hogy Szeleczky Zita soha nem volt antiszemita, mégis három év börtönbüntetésre ítélte távollétében a színésznőt a bíróság. („Röhej, hogy mi volt a fővád ellene. Szavalta Petőfi versét: „Jön a muszka, jön a muszka, itt is van már valóba..„ – nem tévedett Petőfi Sándor, nem tévedett Szeleczky Zita.”)

És hiába állította a kommunista Várkonyi Zoltán, hogy Szeleczky Zita neki, a származása miatt üldözött színésznek felajánlotta menedékül a saját lakását – a rágalmazó nyilasok után a rágal- mazó kommunisták bélyegezték hazaárulónak a színésznőt. Szeleczky Zita 1941-ben nem volt náci: ez volt a bűne. 1945-ben nem volt kommunista: akkor ez volt a bűne.

Színésznő volt, mélyen hívő ember és magyar: a nemzeti-szocializmustól éppúgy féltette Magyar országot, mint a nemzetközi szocializmustól, a náci csürhétől éppúgy, mint a kommunista hor- dáktól. Egy hol a nácik által, hol a kommunisták által megszállt országban az ilyen ember mindig bűnös. És nem Szeleczky Zita volt az egyetlen ember ebben az országban, aki éppúgy félt a náciktól, mint a kommunistáktól. Magyar örökség.

Szeleczky Zita 1942–43-ban egy színi évadon át, dörgő tapsvihartól ünnepelve, az Operett Szín- ház színpadán játszotta és énekelte Huszka Jenő operettjében 48-as forradalmárként: „Soha ne lengjen idegen zászló Budavár fölött...  A nézők értették, miről és miért énekel. És rettegéssel vegyes tapsvihar övezte akkor is minden fellépését, amikor 1944 őszén Petőfi Sándor versét szavalta: Föl a szent háborúra! Jón az orosz! A nézők értették, miről és miért énekel.

Szeleczky Zita félt. Mindenki félt. Komp-országban élünk. Hitler embertelen birodalmából Sztálin embertelen birodalmába sodorta hazánkat a gátlástalan, erkölcstelen nagyhatalmi érdek.
Magyar Örökség.

És aki 1945 után nem lett a proletárdiktatúra híve vagy engedelmes alattvalója, ha itthon élt, ha itthon maradt, megtűrt „egyéb” volt; ha elmenekült: klerikális, antiszemita, reakciós, fasiszta. Magyar örökség.

Szeleczky Zita mélyen hívő, magyarságát egész életében töretlenül vállaló színésznő volt. Színésznő, aki a száműzetés keserű évtizedeiben vállalt, a megpróbáltatások közt is mindig vál- lalt szent feladatának tekintette, hogy sorstársaiban, bárhol a világban élő magyarokban Vörös- marty, Petőfi, Ady szavaival ébren tartsa a hitet: Kompország hazánk egyszer majd révbe ér, s Magyarországot nem hazaáruló gazemberek és ostoba ideológiák megszállott rabjai fogják kormányozni.

Megtörhetetlen hite legyen mindannyiunk magyar öröksége.

 

S z e l e c z k y   Z i t a  II rész

(részlet a Szeleczky Zita baráti Körnek írt leveléből – 1989)

Megemlékezése Kisjókai Erzsébet kiváló magyar írónőről:

„... A másik nagy csapás már nemcsak engem érint, hanem mindannyi- unkat, magyarokat. Én egy igaz barátot, tehetséges segítőtársat, a ma- gyarság egy nagy értékét veszítette el benne. Kisjókai Erzsébet írónő halt meg pár hónappal azelőtt.

Nekem különleges szomorúság volt megválni tőle, mert az évek folya- mán nagy és értékes barátság fejlődött ki köztünk, kölcsönös nagyra- becsülés!... Hollandiában élt, egy magas rangú holland bíró' volt a második férje, s Európában rengeteg írása, regénye jelent meg, sok internacionális díjat, kitüntetést aratva. Volt egy sorozata a "Csillagok a magyar égen" címen, nagy magyar nőalakokról, s képzeljetek - ezt a kitüntetést!!! - a könyv utolsó fejezetét "Fények az éjszakában" címmel rólam írta... Nagyon meg voltam hatva, hogy odaálmodott a nagy magyar történelmi nőalakok közé!... Nagy tehetség volt Erzsébet. Prózában, versben egyaránt kiváló! És micsoda termékeny! Mar 1980-ig 40 könyve jelent meg! Olyan volt, mint egy kagyló, minden rászakadt csapásból, fájdalomból gyöngy született, új verssoro­zat, új szépség. Első házassága óriási fájdalmat, csalódást hoz számára - azt hiszem soha nem tudta egészen kiheverni - imá­dott fia, aki a legközelebb áll hozza' s leghűbb magyarságához 35 éves korában autószerencsétlenség áldozata lesz. Ő maga is nagy betegségeken esik keresztül, aztán elveszíti második urát is, azt a kiváló embert, aki a megcsalódott asszonyt visszahozza az életbe, napsugárra, szeretetre, biztonságra! Az ö elvesztése feletti fájdalom is csodás vers-sorozatban olvad fel. Engem a sors csapásai megbénítanak, öt nagyobb, újabb alkotásra késztetik.

Vele kapcsolatban a bibliai talentumok példázata jut eszembe; őt úgy fogadták - tudom - egy jobb világban, mint aki jól gazdál­kodott a rábízott talentumokkal, nem ásta el, nem rejtette el azokat, használta és sokasította!... Sokszor elgondolom mi lesz vajon az én sorsom, mikor meg kell állnom az Isten Ítélőszéke előtt?!... Hogy fogok számot adni a rám bízott talentumokkal?!... Folyton csak készülődés, tervezés, de kivitelezés az bizony ke­vés...  Tudom, erre sokan azt mondjátok, hogy miért mondok ilyet, "hiszen alkottál eleget, fáradhatatlanul vitted a magyar szót, kultúrát mindenüvé, sok gyönyörű előadással okoztál Örömet az embereknek, sok szép lemezed jelent meg, szóval túl szigorú vagy magaddal szemben", es igazuk is van.  Igyekeztem, "ahogy lehet"-ett eleget tenni a küldetésemnek, de mégis nagy nyugtalan­ság, szomorúság fog el, ha rágondolok, hogy mennyi töredék marad utánam. Igaz az, hogy állandó anyagi gondokkal küzdve felőrlődtem a helyi előadások rendezése s a turnék beszervezése és lebonyolítása közben - néha kényszerpihenőt is kellett tartanom, mert nem bírtam a hihetetlen strapát ami ezzel járt, ő viszont igen jő anyagi viszonyok között élt,   írhatott,  kiadhatta műveit.

Akármit kértem tőle, azonnal küldte. Volt egy szép Zrínyi Ilona jelenete. Mikor megtudta, hogy. szeretném műsorra tűzni, azonnal dramatizálta. Mar próbáltuk is a jelenetet Vérey Jolival, de valahogy nem került rá sor. Azért három írását előadtam: Szendrey Júliáról írt egy nagy drámai jelenetet, azt előadtam Los Angelesben, Ausztráliában és Argentínában. Egy szép édesanya verse az "Édesanyám-lelkem" c. lemezemen megtalálható és mikor az itteni Magyar Katolikus Egyház Árpádházi Szent Erzsébet halálának 750 éves évfordulóját ünnepelte, én is felléptem az ünnepi műsorban, egy Szent Erzsébetről szóló verset irt számomra, méghozzá olyan érdekesen, mintha Erzsébet maga beszélne magáról, s végül biztatást adna a magyarságnak. Milyen érdekesek például Stuart Máriáról vagy Zrínyi Ilonáról szóló könyvei. 25-27 vers az egész - nem is hosszúak a versek - s nemcsak a főszereplő életet, lelkét ismerjük meg belőle, de történelmet, korrajzot is ad bennük csodás ügyességgel... A Zrínyi Ilonáról szólót okvetlen szalagra kell mondanom, ezzel neki is, Nektek is tartozom. Barát­ságunk 1963-ban kezdődött, mikor egy levéllel felkeresett, s az évek folyamán egyre jobban elmélyült. Kölcsönösen sokat nyertünk egymástól. Most, hogy levelezésünket átolvastam, gondolom, hogy nem lenne érdektelen számotokra kicsit bepillantani lelkivilágunkba...

Miként látta az írónő Szeleczky Zitát?  Olvassák!

KISJÓKAI ERZSÉBET: MAGYAR NAGYASSZONYOK

Fények az éjszakában

    Az öregember a Csendes-óceán fehér tarajos hullá­mait nézi, a széles part puha, sárgás fövényét, a nap­fényben hangtalanul ívelő sirályokat.

    -  A fénykép, amit legutóbb küldtél, itt készült, látom. A falépcsőn ülsz, fehér trikóban. Válladról fé­lig lecsúszik a pipacsszínű fürdőköpeny. Szőke hajadat lobog- tatja a szél. Olyan vagy a képen,  Vera, mint amikor utoljára láttalak, kislánykorodban.

      --  Kislány...? — A színésznő elmosolyodik.

   -  Hiszen találkoztunk azután is. Meg filmen is láttál.

   -  De kislányos maradtál akkor is. Akárcsak a hú­gom, a te anyád.  Szép lány volt az is, az arca szív alakú, lágy. Fiatal maradt, egészen haláláig.

   Másfél órája ülnek már itt a teraszon, egymással szemben. Néha lopva figyeli Verát, de nem tud leolvasni az arcáról semmit. Pedig sokkal többet akar hallani róla, mint amennyit eddig szűkszavúan közölt levelei­ben. Elhagyta Magyarországot. Eljutott ide, Kalifor­niába. Férjhez ment. Elvált. Nem szándékozik hazatérni. Miért?

  - Kérsz még egy italt, Gazsi bácsi?

Igen. Meleg van itt nagyon, a napernyő árnyékában is. Pedig lemenőben már a nap, az égbolt feszes kék selymére lilás fény vetül Ezt meg kellene festeni olyan csodálatos látvány a pillanatonként színt változtató ég és víz. De fáradt, reszkető ujjai már alig bírják el az ecsetet

  - Csak szódát hozzál Vera, alkohol nélkül.

  - Vera feláll, bemegy a tárt ajtón a szobába, Visszacsapódik mögötte a szúnyogháló. milyen fiatal! Most is húszévesnek látszik a mozdulata könnyed, mint a szitakötő. Arca üde és sima, mint régen csak a bőrét barnította meg a kaliforniai napfény.

  - Már hozta a tálcán a poharat., jégkockák között gyöngyözik benne a szódavíz. Hanyatt fekszik a nyugágyban, a sárga muszlinruha szabadon hagyja szép-vonalú karjait.

  - Még nem vallottad be, — mondja az öregember, miután kortyolt a hideg italból — hogy miért küldtél nekem repülőjegyet? Az előbb kijelentetted, hogy nincs nagy vagyonod, ahogy én hittem.

  - Látni akartalak... Annyi év után.

  - Hát csak nézz meg jól, fiam. Mit látsz? Meg­vénültem. Elfáradtam. Már nem tudok fogócskázni, mint akkor, Szegeden.

  - Egyetlen rokonom vagy, Gazsi bácsi. Most há­rom hétig örülhetek annak, hogy nem vagyok egyedül.

  - És miért vagy egyedül? Nincsenek barátaid?

  - Tisztelőid ?

  - De vannak. És mégis ...

  - Mondd, Vera, nem érzel honvágyat? Miért nem jössz haza? Budapest sokat fejlődött mióta elmentél Akárcsak az egész ország. Új épületek hosszú sora min­denfelé, szélesebb autóutak. Rengeteg új szálloda a Balatonnál. Már nemcsak külföldiek nyaralnak ott, ha­nem mi is, magyarok. Zsúfoltak az éttermek, sok az autó. Pezseg az élet. A színházakban pedig ...

  - Ne mondd tovább, Gazsi bácsi. Mindent tudok rólatok. Az utóbbi évek alatt sok olyan magyarral találkoztam itt, aki meghívással érkezett. Rokonlátogatásra.

   Figyeli a lágy hang csengését, a bájos arc elkomolyodását. Igen, akkor rezzent meg, mikor a színházat említette. Ez fájó pont. A derűs nyugalma tehát csak álarc. Megjátszott szerep. Most tovább kell mennie, elevenjére tapintani megint, hogy megláthassa igazi arcát Mint sebész a bonckést, úgy kell alkalmaznia a szót sebezni mélyre hasítani vele.

   Tudod hányan emlegetnek otthon? Nem felejtették el a nagy sikereidet. Te voltál az ország dédelgetett üdvöskéje. Olyan hirtelen futottál föl a magasba, mint a fénylő rakéta. Emlékeznek rád! Pedig vannak tehetséges színésznőink ma is, de rólad beszélnek a barátaim, a meleg mosolygásodról. Meg arról, hogy úgy szavaltál verseket, ahogy senki más. Már nem gondolsz a régi Nemzetire?

   A színésznő lehunyt szemmel fekszik. A nyugágy kékvászon párnáján szétterül a szőke haja.

  - Emlékszem mindenre... A hangja fátyolosabb, nyomottabb, mint az előbb. – Ha a gondokkal küszködöm, ha a magány szomorított, az emlék volt a kenyerem és az italom. Az tartotta bennem a lelket. Van-e ember a földön, aki meg tudná öldökölni önmagában a múltat?  Nincs egy sem, hidd el.

  - Miféle gondjaid lehetnek Vera? Szép vagy, ünnepelnek. Itt ez a tágas villa, a garázsban a kocsid. Éppen úgy, mint az otthoni színésznőknek, azok is szépen laknak, jól élnek, gondtalanul.

   Itt mindenkinek megvan a háza. autója nemcsak a színésznek. Részletre mindent kapni, de a törlesztésre elő kell teremteni havonta a pénzt.

   Ez nem okozhat gondot, — vág vissza ember — hiszen folyton utazol, szerepelsz egyik városban a másik után.

    Hirtelen felül a színésznő. Szembefordul a nagybátyjával.

Elmondom, mi a különbség a mi életünk otthoniaké között. Nem kapok havi gázsit, mi; akikről beszéltél. Magam szervezem meg az utat, szétküldöm a meghívókat. Megmozgatom az egyesületeket, cikket írok újságba, lelkesítem a közönséget jó előre. Azután útra kelek. Sok-ezer kilométeres útra. Szeretettel várnak, az igaz.

De senki nem tudja, mennyi vesződségem volt az előkészületekkel, mit jelent az előadóestém összeállítása. Amerikában sok magyar egyesület működik. Lelkes emberek azon fáradoznak, hogy ne lanyhuljon az érdeklődés magyar ügyek iránt. Sok áldozat kész magyar, aki napi munkája után minden szabad percét találkozók előkészítésére fordítja. Áldja meg őket az Isten! Mennyi fáradság, anyagi áldozat, rohanás, vitatkozás előzi meg az ilyen összejöveteleket. Termet kell bérelni, műsort nyomatni, zeneszámról gondoskodni, sőt jó falatokról is, mert ez is vonzza a közönséget. Mindezt olyanok szervezik meg, akiknek nem ez a mesterségük.  Dilettáns és jóindulatú, önzetlen és fáradt magyarok.

   Gazsi bácsi, újságokat küldesz nekem, könyveket, folyóiratokat rendszeresen. Így jut tudomásomra, mit játszanak. Pesten a színészek, hogyan élnek, hány érdemes művész akad közöttük, hány Kossuth-díjas... Szerződés köti őket a színházhoz. Gondoskodnak róluk. Anyagi viszonyaik rendezettek. A színházban készen várakozik a díszletek és jelmezek raktára, ott a rendező, világító, az ügyelő,

a fodrász. Nincs hiány és nincs probléma. Hozzáértően rendezi mindenki a maga dolgát. 

A színész feladata nem más, mint új szerepének betanulása, átélése. Ráér viaskodni önmagával, hogy az ábrázolt alak egyéniségéhez közelebb férkőzhessék. Hogy ne kápráztató produkcióba váljék a színjátszása, hanem belső átéléstől fűtött komoly műalkotássá. Igen, műalkotásról beszélek, mert a színész munkája nemcsak közvetítés, pedig az író szavait ismételjük, hanem a papírra rögzített alak megelevenítése is. Fényt vetünk rá, hogy a közönség élőnek lássa, valóságosnak. Ez olyan komoly munka, és olyan súlyos feladat, mint a szobrászé, aki vésővel varázsolja elő a márványból az elképzelt alakot. Itt nemcsak a szerepkidolgozás idejére gondolok, hanem arra a nagy pillanatra, amikor a színész kilép a színpadra, ahol azzá kell válnia, akit megjelenít. A közönség szívét érinti meg... Én is szeretek nevettetni, Tarka Esten a nézőt felvidítani, mert arra is szükség van, tudom. De hiszek abban, hogy időnként meg kell fürösztenünk a lelkünket az emberiség legnagyobbjainak gondolataiban is, mert a könnyebb műfaj csak pillanatnyi kikapcsolódást hoz az élet sok gondja között, de egy kiváló alkotás kiemel a hétköz- napok egyhangúságából és örök időre szóló élményt jelent a néző lelkében.

    Az öregember kopaszodó fejét eléri a napfény, de észre sem veszi. Csillogó szemüvege mögül az unokahúgára szegezi feszülten figyelő tekintetét. Meglepi a benső tűztől átforrósodott arc átszellemültsége, a hosszú pillák alól sugárzó hivatástudat komolysága. Közbevág rekedt hangján:

   - A színház az én számomra is olyan, mint a templom. Egyetlen lelki felüdülés. Örülök, hogy érdeklődéssel olvasod a folyóiratainkat, Vera. Tehát látod, mennyit haladtunk, fejlődtünk. A kulturális élet is fellendült, az igények növekednek.

-  De titeket is figyellek, Gazsi bácsi. Az olyan magyarokat, akik átkelnek az óceánon ide, rokonlátogatásra. Mintha a hazám küldene üzenetet nekem: Nézz rám, te földön futó asszony, ez én vagyok... ilyen vagyok ma... Tudod mit keresek az arcotokon Gazsi bácsi? Fényt.  A régi otthon fényét. És akkor megszólaltok és meséltek. Mind ezt mondjátok: sok az új épület, zsúfoltak az éttermek, van pénz, autóra gyűjt mindenki. Pezseg az élet...  Balatoni nyaralás...  Olaszországi kirándulás...  Sok könyvet vásároltok, tudom. Azt is, hogy akad munkás, paraszt, tudós, orvos, tanító, akiben tüzel a lelkesedés, aki alkotni akar, aki építeni. Megtartani, ami van, hozzáadni, ami még nincsen.. De hány százaléka ez a mai magyarságnak? Hányan kapaszkodnak meg a jövendő láthatatlan göröngyeiben szívós erővel, hogy a következő nemzedékek jobb sorsát építgessék?

Hányan áldozzák fel öncélú törekvéseiket másokért, a magyar jövendőért? Vakáció a tóparton? Külföldi utak? Autó? Televízió? Ez minden? Ez fontos”

   - Van egyéb is – csattant fel az öregember hangja bosszúsan. – Elfogultan ítélsz meg minket Vera. Igenis dolgozunk: Építünk. Az ország jövendőjének érdekében. Festő vagyok, mégis állást vállaltam a felszabadulás után. tanári állást. Dolgoztam hatvanöt éves koromig. Nem elégedtem meg azzal, hogy képeket küldök be a tár- latra. csak a szabadidőmben festettem, a hét végén, meg a nyári vakáción.

   - Tévedsz, nem vagyok elfogult – védekezik a színésznő. – Itt is észreveszem a jólét árnyékos oldalát, az anyagiasodást, a túlfokozott pénzhajhászást. Sok arcot látok sötétnek itt is. Néha megcsillan rajtuk a futó öröm, ha beállítják garázsukba a második, harmadik autót, ha kertjükben az uszodát újfajta kéklő kövekkel rakják ki, ha a telefonkagylót színezüstből rendelik meg. Mert ilyen hóbortot is láttam már, bankár házában, aki büszkén mutatta nekem a súlyos, a nemesfémből készült telefonját. Kevés a fény. Pedig ragyogó a város, szikráznak a villanyreklámok, De ez külsőség. Azt keresem, ami mögötte megvillanhatna. És nem találom. Itt is gyűjtenek az emberek valamit, festményt, kincset, ékszert. megnőttek az igények. De bent, a lelkük mélyén szegényednek, szürkülnek. Megcsömörlöttek a világtól és önmaguktól.. Azt hangoztatják, hogy a mának kell élni, mert nem érdemes terveket kovácsolni. Kétes örömöket habzsolnak, amelyek keserű szájízt hagynak hátra. Jövő? Ki gondol a jövőre? Ti sem, Gazsi bácsi

   - A nap vörös korongja a látóhatár felé csúszik. Közeledik a dagály órája, a hullámok már hangos dübörgéssel csapódnak a part homokjára.

   - Nem hallottál terveinkről? Az eredményeinkről?

   - Hallottam. De a versengésről is, hogy kinek szebb a ruhája különb az autója, ki járt be több nyugati országot. Mondd Gazsi bácsi, te mit tartasz örök értékűnek? Mire áldoznál oda mindent, amid van?

   - A ráncos öreg elkomorodik.

   - Tehetséges színésznő vagy Vera. Megjátszod most előttem a haza sorsáért aggódó asszonyt, akiben több idealizmus ég, mint mibennünk. A játék csak a színpadra való, nem az életbe. Talán a magány tesz ilyen töprengővé. De miért élsz egyedül?

   - Azt hiszem, - mondja az asszony elgondolkodva – nem volna szabad házasságot kötnie egy művésznek sem. Rainer Maria Rilke a szerető élettársától menekült Párizsba, mert úgy érezte,a szerelmi öröm tompítja a művészi ösztönt, elnyomja az alkotási vágyat.  

   - És miért nem térsz haza? Semmit nem követtél el, amit itthon felróhatnának, csak azt, hogy engedély nélkül hagytad el az országot. A barátaim gondoskodnak arról, hogy simán bonyolódjék le hazatérésed. Nem lesz semmi bajod. a színházban helyet biztosítanak neked, ott is vannak jó embereim. Talán a kollegákkal lenne apró kellemetlenséged, hiszen irigyed mindig volt, ezután is lesz. De túlteszed magad rajta. Aki ennyire tehetséges megtalálja a számítását anyagi téren is. Lesz villád a Rózsadombon, vagy öröklakásod Buda új negyedében. Lesz autód is. Nem tudom, mennyi gázsira számíthatsz, a jövedelmed talán kevesebb lesz, mint ideát...

  - A jövedelmem! – kiált fel a színésznő – Tudod mekkorát növekedne a jövedelmem, ha feladnám magyarságomat? Ha mindvégig csak azon iparkodtam volna, hogy az angol nyelven egyetlen pici hibát el ne kövessek, és eltűnjék az akcentusom utolsó kis árnyéka is? Vagy ha az amerikaihoz mentem volna feleségül, aki támogatna, tolná a szekerem rúdját. De nem pénzt hajszolok, hanem a kötelességemet teljesítem. Feladatom van, érted? Magyar színésznő maradok, amíg élek, itt, az Újvilágban is. Gyönyörű a színészi hivatás! Ha ma­gamra öltöm az új szerepet, mint a ruhát, az mégsem öltözék csak, hanem a szoros páncélnál is jobban rám ­feszül, magába zár. Átalakulok, új színt öltök, akár a galvanizált ereklye, mely már ezüstös fényben csillog. Nem, Gazsi bácsi, innen én már el nem megyek sehová sem. Minden időmet, energiámat, idegszálamat leköti, igénybe veszi a feladatom. Nem az idegen színpad, ha­nem a munkám, amit magam vállaltam, összegyűjtöm a szétszórt magyarokat, és úgy szólok hozzájuk a mi édes szép nyelvünkön, hogy megérezzék: nem szabad elfelejteniük magyarul! Cserbenhagyjam őket? Azokat, akiknek már itt nőtt fel a gyermekük is? A gyermek pedig hamar felejt, Gazsi bácsi. Hazát is, nyelvet is. Itt jártak iskolába. Számukra már nem más Magyarország, mint távoli, piciny pontocska a térképen, mely kiesik érdeklődési körükből. Ezek a magyarok most még eljön­nek az estéimre mind, hallgatják a magyar dalt, ma­gyar verset. Még felragyog az arcuk, még könny szökik a szemükbe, ha hallják. Ezért járom én ezt a hatal­mas országot, látod. Nem magas gázsiért, nem azért, mert küldenek, mert a szerződésem erre kényszerít. Hanem a saját elhatározásomból. Abban a tudatban, hogy ezt a munkát abbahagynom nem szabad, őrködni kell a nyolcadik törzs felett. Hallottad már ezt? Kodály Zol­tán mondta, hogy nem hét törzsből áll már a magyar nép, ahogy eddig tudtuk. Hiszen itt él, távol a hazától a nyolcadik törzs, de ezt meg kell menteni, nem szabad hagyni, hogy belesüllyedjen az idegen népek tengerébe.

     A színek lassan elhalványodnak az égbolton. Fakul az óceán kékje is. Hűvösebb a szellő. Csak a nő kipirult arcán ég a benső tűz melege.

   - Erre vigyázok, Gazsi bácsi, őrködöm. Segítek megtartani az idegenbe szakad magyarokat, hogy el ne veszítsünk egyet sem közülük! Ez a reménységem, óhajtásom, egyetlen életcélom. Talán igazad van, hogy a te segítségeddel vissza tudnám szerezni a régi helye­met Budapesten. De mi lenne akkor ezekkel a magya­rokkal? Ki rázza fel őket? Ki dalol nekik? Ki ríkatja meg őket? Ki simogatja meg a szívüket? Még hívnak, írnak, szeretnek! Nemcsak engem. Akad még néhány színész, író, muzsikus, aki így él, mint én. Végigjárja az országot, lelkesíti a magyarokat, hogy el ne vesszen, jaj, el ne vesszen a nyolcadik törzs! Sötét világban élünk, Gazsi bácsi. De a homályban kicsike tüzek vilá­gítanak, hogy meg ne rettenjen az árva magyar. Mert hiába szerzett magának itt házat, munkát, vagyont, mégis hiányzik neki a magyar föld, a magyar levegő. És én egy estére odavarázsolom a terembe Magyarorszá­got. A szívemet viszem hozzájuk. Sajnos, akad már kö­zöttük olyan is, aki közömbössé válik. De a többi! A többi lelkesen várja , hogy Petőfi meg Ady verset sza­valjak, és eldaloljam, hogy: Rózsafa virít az ablakom alatt...

    Keményen szól rá az öregember, hogy megzavarja ezt az álmodozást.

  • Megéri, mondd? Úgy lobogsz, mint a fáklya. De a fáklya gyorsabban huny ki, mint a gyertyaláng. Magadat áldozod fel ezzel a túlzott lelkesedéssel. 

   Fáklya...? A lángolás gyönyörűsége mindennel felér. A tétlen élet könnyű örömeivel, talán az egyéni boldogsággal is. — Nagybátyja felé fordul, közelebb haj­lik. — Majd, amikor hazatérsz, mondd el a barátaidnak, akik még emlékeznek rám, hogy jól megy a sorom. So­kat utazom, szerepelek minden városban. Ne mondd el nekik a gondjaimat. Azt akarom, hogy higgyenek a hivatásválasztás fontosságában. Abban, hogy érdemes áldozatot hozni a magyarságért. Érdemes, otthon is, idekint is. Lelkiismereti kérdés ez. Hiszek benne, hogy valaki egyszer felelősségre von mindnyájunkat, meg­kérdi, mit tettünk és mit mulasztottunk? Jó ilyen ki­csike lángnak lenni, amikor sötétedik a világ, és félve megremegnek a hidegülő szívek ...

. . .- Tehát, ha jól értem, döntöttél. Nem jössz haza? — Az öregember idegesen ütögeti az asztal lapját, anél­kül, hogy észrevenné,  mit tesz.  Az arca kedvetlen.

    A színésznő közelebb hajlik hozzá, megsimogatja ráncos kezét. Elmosolyodik.

   - Talán ... KésőbbHa majd megöregszem... Hazamegyek meghalni