Egyed Zoltán: Nagyon mély és nagyon intim beszélgetés Szeleczky Zitával erről, arról, amarról

(de hogy miről, azt itt nem mondom meg, tessék elolvasni a cikket)

Olvasom a Film, Színház, Irodalom legutóbbi számában, hogy „Szeleczky Zita a magyar filmek elsőszámú közkedvence gyógyulófélben van, és már elfoglalta háziasszonyi trónját tündéri otthonában.”. Beszél rádióról, hogy sok levelet kap, hogy ki kér autogramot és ki estélyi ruhát, meg pénzt, egyszóval csupa ámulatosan sablonos dolgot. „Ez a kislány titkol valamit”– gondoltam magamban –, és miután néhány hónappal ezelőtt, ismeretes nemzeti színházi afférja alkalmából kinevezett engem jóakarójának és barátjának, elhatároztam, hogy meglátogatom a gyermeket, megpróbálok vele komolyan eldiskurálni egy kicsit. Valami tudniillik nincs rendben Zitánál, s ha ez így van, segíteni kell rajta szeretettel, kedvességgel, ötlettel, azt nem merem mondani, hogy okossággal, mert meggyőződésem szerint Szeleczky Zita a legjobb színésznők egyike. Nem mindig ez volt a meggyőződésem. De csak addig nem, amíg meg nem ismertem. Amióta megismertem, azóta tudom róla nemcsak azt, hogy természettől fogva okos és zseniális, de azt is, hogy eszes és ösztönösen és felkészülten ravasz, mint egy székely góbé.

Hozzáteszem még azt is, hogy bájos kis barátnőnk sorsa és élete többé-kevésbé közügy ebben a szép országban. Ez nem hivatalos vélemény (hogy jönnék én hozzá), ez inkább közvélemény. Négyszáznál több Szeleczky Zitarajongóklub működik az országban, amelyek rendszeres naplót vezetnek róla, minden rezzenését, szempillantását számon tartják, helyeselnek és ellentmondanak neki, és ezekben a klubokban nemcsak fiatal, rajongó bakfislányok és pelyhes ajkú ifjak vannak, de élemedett öreg urak és idősebb dámák is. Akik Zitában inkarnálva látják a polgári boldogság és a színésznői dicsőség együttes jelenlétét, sorsával foglalkoznak, aggódnak érte vagy örülnek neki, egyszóval törődnek vele. Az a példátlan összeforrottság, mely Szeleczky Zitát a közönséggel összekovácsolja, nem kis dolog, erre Hollywoodban is egyetlen példát láttam: Deanna Durbinét. Nos, Zita a mi Deannánk, s nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk róla, hogy a közönségnek apraja-nagyja tényleg szívéből szereti. Miért ne? Bájos, mint egy angyal, tiszta, mint a hóvirág, tehetséges, jóakaratú, szelíd, mint egy őz, édes, mint a méz, valóságos kis idealizált Jókai-leányfigura. S a világért sem levendula-értelemben, mert ahogy kilép kora délelőtt jegesmedvebőrös hálószobájából, messziről érzik rajta a Chanel diszkrét illata: egyszóval modern kislány, amíg nem érte utol ez a kis gyengélkedés, állandóan sportolt is, bizonyos modernséget jelent a filmdívaság is, és az az érzésem, hogy végeredményben még a keresztneve is hozzájárul népszerűségéhez – hiszen úgy hívják, mint a volt magyar királynét: Zita a neve…

Zitával lép be a szobába Szeleczky-mama is, akit „Milcsi”-nek hívnak és úgy hasonlít a lányához, mintha ő lenne a leány és Zita lenne a mama. Könyörtelenül felkérem, hogy távozzék a kastély valamelyik szárnyába, mert beszélgetésünk nem való mamai füleknek. Némileg megrettenve, némileg indignálódva próbál tiltakozni, de hasztalan… Leülök a bájos teremtéssel szemközt a kisasztalhoz és megkezdődik a vallatás:

– Nézze, édes Zita… nem is tudom, hogy kezdjem… nem szeretem, nem szeretjük, hogy nem játszik, nem filmezik, egyszóval, nem szeretjük, hogy így van minden, ahogy van, mert az az érzésem, az az érzésünk, hogy valami nincsen rendben…
Álmélkodva néz reám gyöngyvirág szemeivel. De a hangja repdes, mint egy türkizszínű fényes kis madár, akit
hirtelen kalitkába dugtak.
– Mi nincs rendben?
– Mondtam már. Micsoda butaság az például, hogy maga nem tagja a Nemzeti Színháznak, hiányzik, drágám, a repertoárban. Jó, jó, tudjuk, az a bizonyos affér, de ugyan ki emlékszik már arra? Senki. Se a publikum, sem a minisztérium, sem a lapok, az égvilágon senki. Hát ez csak nem tarthat örökkön-örökké így? Értse meg: hiányzik.
Nem volna nő, fiatal nő és színházi közkedvenc, ha hangjában fel nem ragyogna egy kis diadalérzés, de „sine ira et studio”.
– Úgy. Szóval érzik? Addig, amíg ott voltam, mindig a „cicafejű”, a „nyávogó” voltam, a „karcsú” vagy a „lengebájú”...
– semmi egyéb, és most egyszerre hiányzom. Nos, nem rajtam múltak a dolgok. Úgy bántak velem, mint a mostohagyerekkel. Nem kaptam krémest. Tessék, hát most itt az alkalom, meg lehetne mutatni, ki lehetne ugrani és ki lehetne ugratni mindenkit, volt Zita, nincs Zita. Miért nem teszi, miért nem hiányzom?
– A közönségnek, Zitácska, a közönségnek…
– Ja, a közönség, az más, azzal nekem soha nem volt semmi bajom. Az mindig szeretett engem, megvédett, a szívére ölelt, velem érzett.
– Ne gondolja, hogy talán másnak van baja magával. Mindenki szereti magát, az ország egy kicsit kislányának tartja, és ha magára gondol, tehát Maga se tartson haragot senkivel.
– Hát csak nem képzeli, hogy én már soha nem leszek a Nemzeti Színház tagja! Csakhogy engem annyi keserűség, fájdalom, csalódás és bántódás ért, hogy egyelőre nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy a Nemzetivel kapcsolatban gondolataim legyenek. Ez nem olyan egyszerű. Nekem elégtétel kell, nekem feltételeim vannak…
– De drága kislányom, hátha nyitott ajtókat dönget, biztosan nem volna ennek sem akadálya, azon kívül pedig a dolog tényleg nem olyan egyszerű, de a másik oldalról sem. Ismeri ezt a kifejezést, hogy: „genius loci”? Drágám, Maga a Nemzeti Színházba való, magának ott kell játszani, ez törvény, sőt: parancs! Ez ellen nem lehet küzdeni. Akár van feltétele a dolognak, akár nincs.
– Fogok is. És jobb leszek, mint valaha. Nem arról van szó, hogy feltételként millió pengő gázsit akarok kérni, óh nem, nem ez a feltétel, de vagy jó színésznőnek tart a színház is, vagy nem, s ha igaz az, hogy hiányzom, akkor törjék ők a fejüket rajta, hogy nekem milyen elégtételt adjanak, hiszen már csak azért is jár nekem valami elégtétel, mert az egész betegségemet miattuk szereztem. Annak idején, mikor számítani lehetett arra, hogy engem hat hónapra le fognak tiltani a színpadról, hirtelen határoztam el magam, hogy leszerződöm egy filmre Olaszországba. Amikor felmentettek, akkor már késő volt: a szerződésem már alá volt írva, és nekem állnom kellett. Odalent aztán kezdtem dolgozni, mint egy vadállat, betanultam a Liszt-rapszódia táncát, fűtetlen műtermekben próbáltam és játszottam, meghűltem. Még a gázsimat sem kaptam meg eddig, átutalási nehézségek miatt. Egyszóval, úgy érzem, hogy az egész cirkuszért jár nekem valami… Egy jó szó, vagy tudom is én, micsoda… De hát én mindig így járok, engem mindig mindenki kihasznál. Tudja, olyan jó marha vagyok mindenkihez, mindenkinek kitárom a szívemet, odaadom az életemet, és mikor feláldoztam magamat, akkor kiröhögnek, kijátszanak, cserbenhagynak. Tudja, az a baj, hogy én mindig előbb vagyok jó mindenkihez, és csak akkor kezdek el „okos lenni”, amikor már késő. Csak egyetlenegy szerencsém van. A jó Isten. Tudja, én református lány vagyok és nagyon vallásos, és számtalanszor tapasztaltam, hogy ha az ember bajban van, azt a jó Isten észreveszi, és ha olyat akar csinálni, ami a saját érdekei ellen van, akkor beleavatkozik és jóra fordít mindent. Ezt tapasztalom az egész életem minden vonatkozásában. Ha valami kezd görbén menni nálam, a jó Isten egyszer csak int a szemöldökével és nem engedi, hogy az történjék, amit én a buta fejemmel elképzelek, hanem helyettem intézkedik.
– No, most legyen nagyon okos és találja el, hogy mire gondolok, vagy mire célzok, vagyis: számít Maga mostanság is valami ilyen isteni beavatkozásra?
– Talán igen. Látja, hogy ne arra feleljek, amit Maga gondol: az orvosaim arra kértek, hogy egyelőre ne dolgozzam, pihenjek, kíméljem magam. De én ennek ellenére tárgyalásokba bocsátkoztam Pünkösti Andorral egy darabot illetőleg. Mit tesz Isten? Kiderült, hogy a darabot bizonyos okokból nem lehet előadni. Szóval a jó Isten akaratom ellenére avatkozott közbe. De az én javamra, végeredményben!
– De, hogy én mégis csak a saját gondolatomat folytattam tovább, adok Magának egy jó tanácsot: ha az ember észreveszi, hogy rossz úton van, vagy valahol valami jelét látja annak, hogy valami nincsen rendben – egyszerűen megrázza magát és változtat rajta. Ért engem, Zita?
Csillogó szemei hamiskásan mosolyognak:
– Értem. Nézze, az ember változik a korral, másképpen lát valamit, mint rajongó ifjú bakfislány és másképpen látja és érzi ugyanazt később! Legyen nyugodt, barátom, látok mindent és résen leszek.

(Film, Színház, Irodalom, 1942/1.)