Mária főhadnagy, a keresztmama

Na, nem kell megijedni. Mária főhadnagyról van szó. Mária főhadnagy úr, született Szeleczky Zita, a Fővárosi Operett színház forró sikerének hősnője, a minap költözött új lakásába, a Gellérthegy oldalának egyik bűbájos villájába. A lakás ajtaján szerény kis névjegy jelzi: „H. Szeleczky Zita” lakik itt.

Amikor ceruzánkkal és fényképező masinánkkal hajnali tizenegykor rajtaütöttünk Zitán, primadonnai méltóságához egyáltalán nem illő helyzetben találtuk. Matyó babákkal, játék mackókkal és villanyvonattal játszott. Közben pedig egy fiatal úr, és egy még fiatalabb hölgy húzogatta a haját, fülét és lábát. A történeti igazság kedvéért állapítsuk meg, hogy Zita visszacibálta őket.

Zita két játszótársa Nagy Anikó úrhölgy és Jávor Zoltán úr volt, mind a kettő Zita keresztgyereke. Anikó különösen nevezetes hölgy, hiszen Nagy Istvánnak, Nemzeti Színházunk és filmjeink kedves bonvivánjának és feleségének, Haáz Jolinak gyereke. Iszonyúan szeretik egymást. De hát elképzelhető-e olyan keresztfiú és keresztlány, aki nem szereti a nagy primadonnát, amikor odahaza megrendelésére énekel, zongorázik, hintázik, hinta-lovagol, és űz még számos olyan mesterséget, amelyekből a felnőttek ki vannak zárva…?

A remek hancúrozást csak egy undok felnőtt-találmány, a telefon zavarja meg, amelyből kiderül, hogy megint valami filmfelvételre hívja Zitát. Pedig számtalanszor bebizonyosodott, hogy otthon, a hófehér báránybőrrel letakart díványon sokkal jobban lehet játszani, mint a filmgyárban. Zita készülődés közben egy hatalmas képeslap-halomra mutat, amelyet most küld el a frontra, és közben ezt mondja: – A Színházi Magazin hasábjain üzenek mindenkinek, hogy civil levelekre mostanában csak nagy késéssel tudok válaszolni, mert minden időmet lefoglalja frontlevelezésem. Naponta 30–40 tábori lapra válaszolok, ez pedig mindennél előbbre való, ugye?

Úgy látszik, ezt a magyarázatot Anikó és Zoli is elfogadja, mert megilletődött csendben nézi, hogy keresztmami a kezében tartott töltőtollal rejtélyes jeleket ír egy csomó képeslap hátára.

(Színházi Magazin, 1942/47.)