Hiszek a női tisztaság győzedelmes erejében

Szeleczky Zita a közönség agyonkényeztetett kedvence, otthonában édes, egyszerű, kis teremtés. Friss és harmatos, mint a mező tavaszi virága. Azt mondja, hogy szomjas az emberek szeretetére, olyan környezetben tud csak élni, ahol mindenki szereti. Valóban az a típus, aki meghatja az embereket: gyöngédségre, simogatásra ösztökéli őket. Kedves, szelíd és finoman érzékeny. Kislányos lénye csupa üdeség. Egyéni sikerének a fő titka talán ez: az eszményi fiatalság varázsa. Szeleczky körül tiszta és világos minden: a szobák fala, a bútorok huzata és az ablakon betóduló téli napsugár. A légkör könnyű és felhőtlen.

A ház úrnője rokonszenvesen zárkózott. Személyes problémáit nem tárja a világ elé.

– Bizonyos témákról sohasem beszélek, noha gyakran jelennek meg nyilatkozataim, amelyek nem tőlem származnak – mondja panaszosan. Amikor mosolyog, sugárzón vidám az arca, amikor komoly, szomorúság ül szemében.

– Mit gondol, miért szeretik annyira, mi az, amivel a közönséget megfogja? – kérdezzük tőle. Elgondolkozik:

– A közönség mindent megbocsát, amikor érzi, hogy a színésznő a szívét viszi játékába. Érzem, hogy tehetséges vagyok, de tudom, technikailag sokat kell még fejlődnöm. Rutinom sincs elegendő, sokszor nem tudom megvalósítani azt, amit szeretnék, de a közönség mégsem neheztel rám, mert nem a tökéletlen játékot jutalmazza, hanem a szívet és az őszinteséget.

Maga elé néz: Talán azért is szeretnek, mert mongol szememmel, egész alkatommal és minden lélegzetemmel igazi magyar típus vagyok. Önnön kivetítődésüket érzik bennem.

– Örül, hogy megint játszik?
Ujjong a hangja:

– Rettenetesen! A színésznő halála az, hogy nem játszhat. Orvosaimnak mindig azt mondtam, hogy nem gyógyulok meg addig, amíg nem játszom. Rajongok a színpadért, tökéletesen megtölti életemet. Ez a poros színházi levegő többet ér nekem minden magaslati üdülőnél. Amikor betegségem után először léptem a színpadra és éreztem, hogy a közönség ugyanúgy szeret, mint régen: sírtam a boldogságtól.

– És hogy szereti az operettet?

– Nagyon. Új terület számomra, itt is sokat tanulok. Nem szeretem, ha egyféle szerepkörbe skatulyáznak be, különféle szerepekben akarok fellépni, hogy sokféle színpadi ízt és színt kóstoljak meg. Az operett után megint másra: nagy drámai szerepre vágyódom.

– Hol játszik szívesebben, filmen vagy színpadon?

– A színház tisztább művészet, mint a film. Szeretem a színpadon a közönséggel való közvetlen kapcsolatot. A film számára addig fotografálják a színészt, amíg legkedvezőbb formájában kerül a publikum elé. A színházban minden kiderül: semmiféle ügyeskedéssel, fénnyel vagy trükkel nem lehet pótolni a tehetséget.

– Mit csinál egész nap?

– Másként osztom be időmet, mint azelőtt. Megfogadtam, hogy vagy színházban játszom vagy filmezek. A kettőt nem csinálom többé egyszerre. Egyrészt lelkiismereti okokból: úgy érzem, nem tudom magamat két irányba koncentrálni, másrészt nem szeretnék a sok loholástól újra  megbetegedni. Mostanában elég későn kelek és délelőtt a tábori postámra válaszolok. Rengeteg levelet kapok a harctérről, ismeretlen katonák írnak megható, angyali sorokat. Sokan úgy címezik a lapot, hogy „Mária főhadnagy úrnak.” Az egyik katona azt írta: „Halljuk, hogy a Művésznő is bezupált…” Jaj, de szeretnék kimenni a tábori színházba! Kétségbe vagyok esve, hogy orvosaim most nem engedtek el. De tavasszal senki se tart vissza többé! Addig is, sorba látogatom majd a kórházakat, és azoknak a súlyos sebesülteknek szavalok, akik nem tudnak eljönni a színházba sem.

– Gondolt-e már arra, hogy mit csinálna, ha nem lenne színésznő?
Határozottan felel: Akkor kizárólag politikus lennék! Sokszor úgy érzem, hogy a színészettel nem teszek eleget az országért. Irigylem az olyan kiváló, hasznos nőket, mint a finn Lották parancsnoknője. Néha arról ábrándozom, hogy jó volna valami nagy cselekedetet végrehajtani, például megszervezni a népfőiskolát.

– És mit szeretne még az életben elérni?
Szeretnék életem végéig játszani. És arra vágyódom, hogy halálom után azt mondják, hogy nemzeti érték voltam, amilyen Déryné volt…

– Érdekli a kritika?
De még mennyire! A rossz kritika elszomorít, különösen akkor, amikor a kritikusnak igaza van. Mindig arra gondolok, hogy ha igazán jól játszanék, akkor a rosszindulatú kritikus is kénytelen volna megdicsérni.

– Optimista?
Az vagyok, mert hiszek Istenben. Ezért nem félek az élettől és semmiféle megpróbáltatástól sem. Az a véleményem, hogy a szenvedésre, a bukásra, a betegségre is szükségünk van.

– Miért?
– Nehogy elszemtelenedjünk.

De térjünk vissza a földi javakhoz:
– Szereti a szép ruhát?
Társaságba alig járok, ennél fogva nem érdekel az öltözködés. Unom a ruhákat, legszívesebben mindig ugyanabban a gúnyában járnék. Bosszant, amikor fiatal nők azt írják nekem, hogy küldjek nekik egy szép ruhát, mert udvarlójukat abban tudják csak meghódítani. Halvaszületett az olyan szerelem, amelyet nem az egyéniség varázsa, hanem üres külsőség fűt csak. Általában a mai nő vagy nagyon rendes és sokat dolgozik vagy túlságosan léha és könnyed. Sajnos, úgy látom, hogy az a nő boldogul legjobban, aki kerüli a problémákat. Pedig a problémáknak, az elmélyülésnek is meg vannak a maga örömei.

– Hogyan maradt meg a színészi pályán is ilyen szelíd kislánynak?
– Gyakran hallom, hogy nem olyan vagyok, mint a színésznők általában. Pedig az igazi színésznő olyan, mint amilyen én vagyok. A színház jóhírét azok a kis színésznők rontják, akik alig kerülnek színpadra, és hangos életmódjukkal igyekeznek feltűnni. Mindig azt magyarázom, hogy a tisztesség könnyebben érvényesül a színészi pályán is, mert így nem pazaroljuk másra energiánkat, egyedüli problémánk a színpad. Amikor valaki egyszer
elpocsékolja magát, akkor a lejtőn nincs megállás. Az én környezetemben rendesek és tiszták az emberek, engem is azért szeretnek, mert nem vagyok démon.

Komolyan, meggyőződéssel mondja:
– Annyi nő van a világon, aki rosszul viselkedik. A férfi ma inkább azt a nőt becsüli meg, akiben eszményt lát. A tábori levelekből is ezt látom, hogy a harctéren a férfiak nem démon után vágyódnak, hanem a tisztaság vonzza őket. A démonnal ideig-óráig elszórakoznak, de szívet az úgynevezett tisztességes nőnek ajándékozzák csak.

– Igaz-e, hogy a színésznőnek skálája gazdagításához az élet minden oldalát kell ismernie?
– Dehogy igaz! Vizsgaelőadásomon Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabjában utcalányt játszottam. Fiatal kislány voltam, az életben senki sem csókolt még meg. Hogy jól játszottam-e vagy nem, azt nem tudom, de utána egyszerre négy színház kínált meg szerződéssel. A színésznőt az ösztön meg a fantázia vezeti, nem pedig az élmény. Egyébként az élmény is mindenkire másképpen hat. Van akit egy szép vers, egy szép kép mélyít el, és van, akinek a lelkén nagy, viharos szerelmek sem hagynak nyomot. A színészet semmiképpen sem lehet a kicsapongás ürügye. Mint már előbb is mondtam: hiszek a női tisztaság győzedelmes erejében.

Zita egészségesebb…

(Magyar Nők Lapja, 1942. december 20.)