F. E.: Zitácska privát

Szeleczky Zitáról a Mária főhadnagy testreszabott, piros-nadrágos, lakkcsizmás, snájdig címszereplőjéről lesz most szó, aki kétszáztíz diadalmas előadás után „nyugdíjaztatta” magát az Operettszínház legfelsőbb igazgatóságától, hogy áttérjen a primadonna „wunschtraum” szerepére: a későnkelős, smink nélküli, próbamentes, nyugodt privát életére. Ebben az új „szerepkörében” látogattuk meg Zitácskát, költői fekvésű, Serleg utcai lakásában. Ősz óta jóformán csak színpadra festve, parókásan láttuk Szeleczkyt, s most hogy újból „civilben” ül előttünk; alig ismerjük meg.

A szikrázó tavaszi napsugár arany barnára sütötte, hamvasan csillogó, szőke haja rakoncátlan, engedetlen fürtökben hullik homlokára. Egész lényéből valamilyen megmagyarázhatatlan jókedv, derű árad.

– Nos, Zitácska, milyen érzés egész nap női ruhában járni?
– Mennyország és pokol. Mennyország, hogy újból civil lehetek, de pokol, hogy nincs kard az oldalamon. (No, nézd a kis megcsontosodott katonát.) Aztán kicsit elszomorkodik.

– Tudja, hogy szerepet még nem sirattam meg úgy, mint a Mária főhadnagyot? Pedig így még jobb. Ősz óta, amióta berendeztem ezt a lakást, még nem volt időm egy kis háziasszonykodásra. Csak most kezdek ismerkedni a bútorokkal, a szőnyegekkel, most kezdem élvezni az otthonomat.
Aztán, mint gondos háziasszonyhoz és gőgös új-lakástulajdonoshoz illik, végigvezet a szobákon. Gondosan megcsodáljuk a kedves szalont, a színes öltözőszobát a csodálatos háromrészes tükörrel, Zitácska külön büszkeségét, a kis házi vetítőmasinát, aztán a napfényes hálószobát, de még az egyik üres falat is, ahová majd Zita életnagyságú portréja kerül.

Végül a szalonba kerülünk ki. A ház úrnője kiscica módjára belekapaszkodik a hatalmas karosszékbe, kisleányosan maga alá húzza a lábát, aztán megadóan félre fordítja fejét.

– Nos, mire kíváncsi?
– Arra, hogy milyen ez a színháznélküli privát élet?
– Remek, minden nap délig lustálkodom, anyukám úgy ver ki az ágyból. Aztán nagyot sétálok a környéken, ebéd után olvasgatok, tudja, rengeteg restanciám van, este pedig színházba megyek. De minden áldott este ám, amíg nem láttam az összes darabokat.

– Mit látott eddig?
– Első dolgom volt megnézni a Mária főhadnagyot. Egyszer már elejétől végig. Aztán jártam az Andrássy Színházban, az Új Magyarban. Láttam a Vén gazembert, az Operában a Bohémélet-et és megnéztem egy pár filmet. Vasárnap például délelőtt is színházban voltam. A Kassai polgárok munkáselőadást néztem meg. De elmegyek majd az összes többi színházba is, ahol még nem voltam.

– És újabb szerepre még nem gondolt?
– Tudja Isten… Én most olyan áprilisi vagyok, mint az idő… Egyik pillanatban szeretnék játszani, a másikban nem. Olvasgatok ugyan forgatókönyvet…

– Miről van szó?
– Egyelőre két olasz-magyar filmre is tárgyalok. Az egyiknek címe: A Tabarin-bár hercegnője, a másik a Tánc, amelyben Fasco Giachetti lenne a partnerem.

– Magyar film?
– Kalmár Lászlónak egyik érdekes szüzséje van nálam. Sziámi macska a címe. Szerepem szerint félvér lányt játszanék.
A másik magyar forgatókönyv Daróczy Lili nagyoperettje.

– Szóval melyiknél köt ki?
– Egyelőre még teljesen bizonytalan.
– Színház?
– Arról egyelőre még szó sincs. Majd ősszel, talán a Madách Színházban. Közben veszedelmesen közeleg az ebéd ideje. Búcsúzunk… Valahonnan taxit kéne keríteni. Szeleczky készséggel ajánlkozik, hogy majd ő szerez. Ezzel már tárcsázik is.

– Szeleczky Zita beszél… kérnék egy kis kocsit…
Még halljuk is a választ a kagylóból.
– A művésznő részére…? Azonnal indítjuk.
Ez aztán a népszerűség.

(Mozi Újság, 1943/14.)