Mátyás Ferenc: Zita a szép versekről beszél

A Rózsadomb Gül Babájának rózsaimádó szelleme kísért itt a Gellért-hegy lejtőin, az imádságos csönddel kirakott Nagyboldogasszony útján, s köröttem karonfogódzva táncolják a bokrok és virágok a nyár balladáját. Egy kis darab ég zuhant le itt a földre; a természet szépségeit még nem tudta teljesen elpusztítani az ember. Magasabbra megyek aztán, hajt a vágy a rózsák legszebb királynőjéhez, kinek lelkéből nevető angyalok szállnak
itt szerte, ha megszólal a dal az éjszaka költészetének hárfáján. Most, hogy a színház behunyta szemét, s elszendergett egy rövid nyárdélutáni álomra, talán a sztárok is hintaágyra dőltek, s a rózsaillattól ittasan álmodnak a nagy szerepről, a legnagyabbról, olyanról, amilyen nincs is, csak
az álomban, a költészetben, ahol nemcsak színt vált, hanem lelket is cserél a színész, ez a különös, kedves ember, aki úgy meg tud bennünket ríkatni néha a dobogóról, s kinek mosolya oly sok órán át felejtetni tudja velünk az életet, amelynek csúnyaságához lassan már nem is lesz hasonlat.
Egy ilyen színészhez nyitunk most be az egyik gellérthegyi „skatulyavillába”, Szeleczky Zitához, hogy beszéljen erről a szép versről, erről a ritka, üldözött madárról. Lányok várják a művésznőt, a rajongók sokaságának küldöttjei, s olyan szép mosolyt kapnak minden autogramhoz – menjenek, hintsék a hírnév magvát a lélek nagy kertjében – mondja Zita, s kedvesen parancsol beljebb a szobába maga mellé, a bársonyos úri lócára, a szép versek galambjai közé, akik ott röpdösnek a vállára az aranyos könyvkalitból.

– Olyan kedvesek itt a zongorás esték, mintha csak Kosztolányi késői panaszát tennék jóvá, s a képkeretben Deák és Kossuth szúró szemei is ni, hogy mosolyognak. Egyszerre megmelegszik minden a szívemen, s talán ezek a csodálatosan szép versek rázzák le rólam a szomorúságot, mert higgye el, az is fojtogat néha. Az irigység csúnya varjai bekárognak az ablakomon, s rászállnak a rózsáimra is, letörik a legszebb szirmokat. De ugye nem baj, többen vannak a galambok, s most különben is olyan szép a nyár, hogy semmi sem tudna elszomorítani.

– Édesanyám és nővérem nyelve kipöröli a rossz szellemet a szobámból, s olyan tiszta itt minden, nézze… – S most egyszerre nyúlunk a könyvkalithoz, én Babitsot, Zita pedig Ady verseskönyvét hozza az ölébe, s a fehér papírra nyomtatott betűsereg eleven életté lesz egyszerre: Add nekem a te szemeidet, amelyek ölnek, égnek, vágynak, amelyek engem szépnek látnak.

– Nem tudom meghatározni, miért szeretem a költőket mindennél jobban – folytatja Zita – s miért éppen Ady verseit zártam szívembe. A szép vers fogalmát sem tudnám úgy megfogalmazni, mint mondjuk a Francia Akadémia. Az ösztönömmel megérzem, hogy szép, és úgy tudok rajongani érte, hogy sokszor elsírom magam a vers hatása alatt. Sokan nem is gondolják, mennyire igaza van Shakespeare-nek, amikor azt mondják egyik helyen Hamlet szavával: „Nem szörnyűség az, hogy e színész csak a költeményben, álom-indulatban egy eszmeképhez úgy hozzátöri lelkét, hogy elsápad belé. Könny ül szemében, rémület vonásain, a hangja megtörik s egész valója kíséri képzetét.”

– Mennyire így igaz. A legmélyebb titkot feszegeti itt a költő; az emberi kilépést saját valójából, s azonosulását egy álom-indulatban feltűnő eszmeképpel. – S a japán versek, higgye el, nagyobb gyönyörűséget szereznek nekem sokszor, mint az élet más, akármilyen látszólagosan nagyobb ajándéka. Az Ady-verseket azonban mindenkinél jobban szeretem. Mindig hozzájuk menekülök, ha megszúr valahol egy tüske. Bennük találok vigasztalást, ezekben a szomorú magyar versekben.

– Sokan azt mondják, más szájízzel kell szavalni Adyt, mint amilyen az enyém, de nem bánom, ki hogyan vélekedik erről, én nagyon szeretem az Ady-verseket, s nem csak magamnak olvasom, nemcsak a magam gyönyörűségét szolgálják ezek a versek. Bár szavalhatnám az egész világnak, s akkor lennék legboldogabb, ha elmondhatnám az alföldi puszták egyszerű emberei között is, azok előtt, akikért beszélt Ady, s akik talán sohasem fogják őt megismerni az ő szomorúan nagy magyarságában!

S most egyszerre visszarepülnek a könyvkalitba a költészet szép madarai. A telefoncsengetés zaja kergeti el őket. Zita új ruhát ölt magára, s ki tudja, talán új lelket is cserél ma estére: színházba készül, de nagyon sürgősen, mert már kezdődik az előadás. Kimegy a szobából a szomszéd öltözőbe és percek alatt visszajön tündéri pirosfehér pettyes ruhácskában. Megnézi magát és rámnevet:

– Ugye, milyen szépek itt az esték –, búcsúzóul Ady Elbocsátó szép üzenetét súgja fülembe, s Gül Baba ittmaradt rózsái felé…

(Színházi Magazin, 1943/27.)