Bágyoni Váró Andor: Ha Kovács János hősi halált hal, Szeleczky Zita sem lehet gyávább nála!

Szeleczky Zita tiltakozása ellenére került nyilvánosságra a hír, hogy a színésznő most készülő filmjének teljes tiszteletdíját, húszezer pengőt, honvédjeink testi és szellemi megerősítésére fordítja. Szeleczky a pénzből meleg alsóneműt és sok más hasznos holmit küld hős katonáinknak. A honvédek könyvtárra való könyvet kapnak tőle, és száz jó magyar katona számára megrendelte a Magyar Ünnepet is. (Ezt a száz tábori posta előfizetést a Magyar Ünnep a maga részéről – az eddig kaszárnyákba és frontra küldött példányokon felül – újabb száz példánnyal toldotta meg.)

– Csak szívből jövő magyar kötelességemet teljesítettem ezzel a számomra magától értetődő felajánlással – mondja Szeleczky Zita. Mai élet-halál harcunkban a honvéd minden büszkeségünk és reménységünk, s érette és javáért talán nem is hozhatunk elég áldozatot. Bármennyit adunk is, milyen kevés ez ahhoz, amit hős testvéreink adnak értünk. A magyar élet és a magyar vér nagy felajánlását senki nem nézheti közömbösen, s ne érdemként emlegesse, hanem kutyakötelességének tekintse a belső arcvonal minden tagja a legmesszebbmenő áldozathozatalt is. Valósággal kis Jean d’Arc, úgy beszél, olyan lobogó-lelkesen, olyan mélyen, a lelke mélyéből jövő nekipirulással.

– A szabad magyar élet kaján sírásó törpéi engem is fenyegető névtelen levelekkel árasztanak el. Azt hiszik talán, hogy megijeszthetnek vagy megtántoríthatnak? Nyíltan állottam mindig ott, ahol állok, s nem tudnék soha áruló lenni. Ez csak természetes, hiszen magyar vagyok, minden vércseppemmel, minden idegszálammal. Ha Kovács János és a többi szent, névtelen honvéd hősi halált halt, Szeleczky Zita sem lehet gyávább, mint ők… De szívesen halljuk ezt az egyenes, bátor kiállást a színésznő szájából! Milyen jóleső, hogy éppen a nagy nyilvánosság rivaldafényében munkálkodó legnépszerűbbek példázzák így a magyar helytállást, a gyönyörű felajánlkozást. S aztán színházról beszélünk, a Nemzetiről. A nagyközönség jóleső elégtétellel vette tudomásul, hogy Szeleczkyt visszaszerződtette a Nemzeti Színház.

– Tudom, hogy olyan hosszú idő után nagy várakozás előzi meg első fellépésemet az állami deszkákon. – Kicsit fátyolos és kedvetlen a hangja. – Bevallom, azt hittem, első fellépésem a Nemzetiben valami olyan nagy feladat lesz, amelyben bebizonyíthatom, hogy tényleg megérdemeltem az egész ország sürgetését: szerződtessék vissza Szeleczkyt első színházunkba. Sajnos, Gárdonyi Géza Annuskája csupán bájos kis naivaszerep, s nem több. – Pici sóhaj száll ajkáról, de azután fegyelmezetten folytatja: – Természetesen a mai időkben a színésznő sem nézheti elsősorban a maga művészi érdekeit, hanem alá kell rendelnie magát a köz – ebben az esetben az állami színház – érdekeinek. Meg azután színmagyar darabról van szó, Gárdonyiról! S különben is, úgy érzem, hogy a Nemzetibe hazajöttem, és hiába, otthon más szemmel, több megértéssel néz az ember mindent. Hiszen új Nemzeti Színházat akarunk felépíteni, s ezt aztán sztárosodva aligha tehetjük meg… Majd jön olyan szerep is, amelyben többet mondhatok. Talán az Euridiké, a fiatal francia író, Anouilh Euridikéje a Kamaraszínházban. Orfeusz és Euridiké mondájának modern változata: egyike a  legpompásabb daraboknak és a legnehezebb szerepeknek… Ha Szeleczky mákszemnyi keserűséggel beszél is a színházról, annál lelkesebben imádja új filmszerepét:

– Azt hiszem, a Csíki Borka tánca legszebb filmem lesz. Már forgatjuk a külsőket, nem messze Budapesttől. A halálra táncoltatott székely leány balladája megható, ízig-vérig magyar és művészi filmköltemény. Valósággal a magyar Lidércfény. És szó esik arról a bizonyos „lidércről” is, amely úgy látszik, elég keservesen nyomja Zita mellecskéjét. A „nemzet húgocskáját” röviddel ezelőtt csúnyán megnyávogta egy másik színésznő. Fejlett sajtótechnikával, igen kétértelműen. Más apró cikkek is bántották Szeleczkyt érdemtelenül és ártatlanul. A bennfentesek valamennyi kicsiny
tűszúrásnál tudták, kinek a keze irányítja a hírlapi rosszcsont-ferkót. – A közönség is megkérdezett: mi igaz a fecsegésekből, amelyekre ezért és csakis ezért felelek. Nem hiszem, hogy akadna valaki, aki elhinné rólam a rosszindulatú pletykákat. Más színésznőről sem „állítólag”, sem „hír szerint”
semmiféle kijelentést senkinek nem tettem, a más érvényesülése és szereplése nem az én dolgom. Én a magam szerepkörére mentem vissza a Nemzetihez, legfeljebb három darabban játszom majd, s hogy ki szerepel a többi harminc-negyven darabban, az igazán nem érdekel. A szomorú csak az, hogy még be sem tettem a lábam a Nemzetibe, és máris megindult ellenem a kisebb kaliberű sajtóhadjárat. Sajnos, nem mondhatom el minden olvasónak külön-külön, hogy nekem bizony nincs fizetett sajtófőnököm, más színésznőnek viszont van. Én a sajtófőnök fizetése helyett inkább meleg ujjast küldök katonáinknak és esküszöm, hogy ez az ujjas engem jobban melegít, mint a megrendelt kommünikék dicshimnusza!
Most csupa sugárzó, felszabadult mosoly Zita arca. Igen, ezt kellett mondania, ezt meg kellett mondania! Jól esett a kis „közmondásreform”: szóljál szám, és nem fáj többé a fejem…

(Magyar Ünnep, 1944/11.)